2.fejezet

A fekete öltöny szokatlanul simult a testemre. Sandy nagymamám temetésén volt rajtam utoljára, de annak is vagy 3 éve.
-Matt! Siess mert elkésünk!-szólt anyám be a szobámban.
Én csak álltam az ablaknál a madarak búcsúénekét hallgatva. De ők még visszatérnek tavasszal, de Liz sosem fog.
-Matt, kisfiam igyekezz!Ha időben oda akarsz érni gyere, a város messze van!- ripakodott rám apám.
-Megyek!-szóltam ki nekik erőtlenül.
A kocsiban csak bámultam kifelé és néztem ahogyan felkel a nap.Valahol azt tartják, hogy a felkelő nap sugarai reményt hoznak az életben, új esélyt adnak egy jobb világnak. De én már nem hittem ebben. Amióta Liz végleg elment, azóta már nem tudok hinni semminek.Arra sem emlékszem,mikor érkeztünk meg csak akkor eszméltem föl amikor egy vörös haj keretezte arc szorosan megölel. Selymes fekete blúzát az arcomba nyomja, virágillata volt.
-Ó,Mattie!Annyira sajnálom,hogy így kell viszontlátnunk egymást.(ekkor már szembe néztem vele és láttam a kisírt,fáradt szomorú szemeit Liz édesanyjának)-szólt szomorúan.
-Igen, én is-ennyit tudtam kibökni.
Még is mit mondhattam volna? Hogy rettentően sajnálom, de végig hazudott nekem Ő is ahogy Liz tette? Kedveltem Corneliát, de ezt sosem fogom neki megbocsátani, tudta pontosan mit érzek Liz iránt.

A hely ismerős volt számomra régen Liz, rengeteget mesélt az otthonáról. Bár sosem volt alkalmam látni, de tudtam pontosan mi-hol van.Láttam az öreg fenyőfát ami az ablaka előtt állt,ahonnan a madarakat etette. Láttam a kis kerti padot,ahol elmondása szerint órákig olvasott. Belevesztem a gondolatokba, ekkor egy kislány elkezdte rángatni a nadrágom szárát.
Matt!Matt!Maaaattt!- kiabálta a piciny hercegnő.
Ó Szia Lilie! Örülök,hogy látlak, hogy van az én pici hercegnőm? A karomba kaptam a kis tüneményt.
Az arcocskáját a vállamba fúrta és csak annyit sutogott belé: Hiányzik Liz!
-Igen nekem is! El sem hiszed mennyire- válaszoltam erőtlenül.
Ráeszméltem,hogy Lilie előtt nem kéne mutatnom,hogy én is ugyanolyan gyenge vagyok. Ezért kézenfogtam és szomorúan megkérdeztem: Akkor indulunk?
Ő volt az egyetlen ember akiben sosem csalódtam. Mindig is egy jótevő tündérként gondoltam Liz hugára. Bár Lilie még csak 6éves volt, de elég sok ravaszság szorult belé. És mindig lefoglalta a szülőket ha mi csak kettesben akartunk lenni.  Tartoztam neki!
A lelkész úr szólótt, mély de mesterkélt gyászos hangján: Ezért amikor most megállunk ... testvérünk koporsója mellett, Istenhez fordulunk kegyelemért, nála keresünk vigasztalást, útmutatást, reménységet.
Az utolsó szó. A remény. Egész testemben remegtem. Épp leengedni készültek a koporsót, de én nem tudtam felfogni,hogy Liz több méteren feküdjön lent a fölbe örök nyugalomban. Ilyen távol még sosem éreztem magam tőle. Ez kiborított. Letettem Lilie-t a karomból.És rohantam.Szúró tekinteteket érzek a hátamban, magam előtt látom szüleim megbotránkozott arcát. De én csak futok, minél messzebre ettől. Képtelen vagyok felfogni,hogy Liz végérévényesen elment. Megyek , megyek csak legyek már távolabb innen, rohanok valahová ahol még eltudom hinni, hogy Ő még mindig él. Jó 20perce nem álltam meg, a bordáim közé beszorult levegő kíméletlenül fáj. Egy vasútállomáson találom magam. Leroskadok egy lépcsőre.A zihálásom csillapodik.Az eső úgy hull az arcomra. már nem tudom hogy sírok-e vagy csak az égi cseppek azok amik borítanak.

1.fejezet

Már messziről láttam a bolt fényeit. A sárga és a zöld neonfény már bántotta a szememet,vagy csak a könnyeim próbáltak utat törni.
Az elmúlt nyáron voltam itt utoljára. Most is mint egy lágy szellő az emlékek körbelengnek.
Akkor nem egyedül voltam, egy magas barna hajú kék szemű fiú fogta a kezem és toszogatott a boltig.
- Nem én nem megyek be!- nyafogtam neki kislányosan.
- Már hogyne mennél Liz , hisz imádod a csokoládét- búgta a fülemben.
A hangján ismét elmélázom. Mélyebb bariton,mely lágyan szólt. Mit meg nem adnék,ha újra hallhatnám..
A távolból hangfoszlányokat hallok, az elmém ismét játszadozik,ahogy pár hónapja teszi.
Meglátom magunkat.
Hűvös nyári este, a nap mögöttünk bukik le de a napszemüveget mindketten szorgosan viseljük és nevetünk. Lágy dallamos nevetés csapja meg a fülem.
- Na de Liz, ne hülyéskedj már, nem lehet,hogy a férfiak előbb hordtak szoknyát mint a nők!- nevetett ki engem.
-Matt, nézz utána, hihetlen vagy! Komolyan nem hiszel nekem?- próbáltam győzködni.
Már egyre közeledek a bolthoz. Hirtelen a félelem tejfogával mart a szívembe. Vajon helyes döntöttem,hogy eljöttem ide?
Képzeletem szerelmes párja mögöttem jár pár lépéssel, a jókedvük méregként hat rám.
Pár lépés az ajtóig és akkor megtorpanok.
Bámulom a koppottas feliratot. Sam bácsi édességboltja,minden boldogság forrássa. Gondolatban hozzá fűzöm,hogy énis hagytam itt a boldogságomból egy darabot.
A kezemet a kacskaringós kilincsre teszem,hideg vas bántja a remegő kezem, de nem engedem el, nem tudok dönteni belépjek-e, a pult mögül az eladó arcát nem látom de eltudom képzelni,hogy bolondnak tarthat.
Belépek és az illatok egyből körülfognak. Még ki sem nyitom a szemem,tudom mi hol van. Bal oldalon cukorkák,nyalókák,csokoládék. Jobb oldalon a különleges édességek. Levendulás és mentás sütemények.
Amint kinyitom a szemem, ezerféle szín rohamoz meg. A csokoládé éjfekete és selymes barna színe, a cukrok vad pirossága és bájos rózsaszínje, a nyalókák égkékje és fű zöldje.
A polcok felé fordulok mert a szemem csipí a könny. A hiánya átjárja a testem.
Gyorsan előveszek a táskámból egy zsebkendőt és felitatom vele az elszabadult sós cseppeket.
Oda fordulok az eladóhoz semmi gondolkodás nélkül és kérnék egy tábla mentás csokoládét és akkor..Elvesztettem az eszméletem, talán a fájdalom hatására ami körbe járt vagy valami más miatt, nemtudom. Egy másik helyen jártam. Hallottam a hangját: Liz hallassz engem? Liz,Liz,Liz!!  De erőm nem volt válaszolni. Édes mármorban úsztam mit a hangja adott. És akkor megszűnt minden.
  Mindig rettegtem attól,hogy vissza jön ide.De  én sem tudtam tőle elszakadni sosem. Ezért dolgozom ebben a piciny édességboltban. Ez a hely mindig Lizre emlékeztet, amikor utoljára itt jártunk egy csodálatos nyarat töltöttünk együtt. Majd Liz visszautazott a városba és kilépett az életemből. Amikor meghallottam az ajtó felett lévő kis harang hangját akkor megpillantottam őt. Hosszú vörös haja copfba fogva,szokásos farmert viselt és meleg kabátot a csípős őszi szél ellen. Egyből a polc felé fordult így nézhettem még észrevétlenül egy darabig. A kabátján színtelen cseppek csillogtak és zsebkendőért kutatott. Ő sem felejtett el. És akkor megfordult. Smaragd zöld szeme az enyémbe fúrodott, és akkor össze esett. Ki ugrottam a pult mögül és letérdeltem hozzá. A karjaim közé vettem és szólongattam, semmi.  Ahogy át vettem őt a másik karomba épp nyúltam a telefonért,hogy mentőt hívjak, kicsúszott egy gondosan összehajtott lap a zsebéből.
Széthajtogattam és olvasni kezdtem:
Kedves Ismeretlen!
Ma elindultam egy édességboltba (nagyon remélem meg is érkeztem)! Ez a piciny hely belopta magát a szívembe, itt jártam utoljára a szerelmemmel. Újra át szerettem volna élni a pillanatot, a csodás emlékeket mit ez a nap okozott. De el kellett hagynom őt, mert ez volt életem utolsó nyara. Gyáva voltam és igazságtalan vele szemben,de csak meg akartam óvni őt.Súlyos betegségben szenvedek és bármelyik napon,órában,percben megállhat a szívem. Valószínűleg,ha ezeket a sorokat olvasod én már nem vagyok az élők között.
Itt megálltam. Ez képtelenség.. Gyorsan Liz mellkasára tettem a kezem,hogy megbizonyosodjak lélegzik-e. És akkor a felismerés a csontig hatolt. A szeme lecsukva, halvány bőre alatt már nem lüktettek a kék erek. Elment.
Felugrottam, a levelet zsebre tettem és összeszorult torokkal a mentőket tárcsáztam.Pár perc múlva már hallottam a szirénákat. De bebizonyosodott, Liz már nincs itt.
Az elvesztése térdre kényszerített, ott nyílvánosan az emberek előtt, sírtam mint egy kisfiú aki elvesztette a plüss mackóját, de én az életemet vesztettem el, a reményt,hogy csókolhatom újra a száját,hogy nyáron vissza tér hozzám.
Mielőtt Liz testét egy hordágyra tették, megkérdezték segíthetnek-e valamiben,hogy ismertem-e a lányt és, hogy szükségem van orvos segítségére. Én csak annyit kértem hadd maradjak egyedül.
Az édességbolt padlóján feküdtem. A hideg kő, jól esően hűtötte az arcomat. Összeszedtem magam és elő kerestem a farzsebemből a levelet,Liz búcsú levelét.
Sajnálom,hogy át kellett ez élned, de remélem megérted. Akartam magamnak egy utolsó napot,hogy a halál után is emlékezhessek rá. 
Most hívd a mentőket,ők majd értesítik a szüleimet..mondd meg nekik,hogy nagyon bánom, amiért eljöttem otthonról és nagyon szeretem őket. Az ő levelük az íróasztalom második fiókjában van. Kérlek ezt ne felejtsd el. 
Üdvözlettel és mérhetetlen hálával: Liz.
Az üresség ami betöltötte a lényem mérhetelen volt. Elveszítettem őt örökre.
A könnyeimmel küszködve ismét a telefonhoz másztam és tárcsáztam a szüleit. Ezt még meg kellett tennem érte.