2.fejezet

A fekete öltöny szokatlanul simult a testemre. Sandy nagymamám temetésén volt rajtam utoljára, de annak is vagy 3 éve.
-Matt! Siess mert elkésünk!-szólt anyám be a szobámban.
Én csak álltam az ablaknál a madarak búcsúénekét hallgatva. De ők még visszatérnek tavasszal, de Liz sosem fog.
-Matt, kisfiam igyekezz!Ha időben oda akarsz érni gyere, a város messze van!- ripakodott rám apám.
-Megyek!-szóltam ki nekik erőtlenül.
A kocsiban csak bámultam kifelé és néztem ahogyan felkel a nap.Valahol azt tartják, hogy a felkelő nap sugarai reményt hoznak az életben, új esélyt adnak egy jobb világnak. De én már nem hittem ebben. Amióta Liz végleg elment, azóta már nem tudok hinni semminek.Arra sem emlékszem,mikor érkeztünk meg csak akkor eszméltem föl amikor egy vörös haj keretezte arc szorosan megölel. Selymes fekete blúzát az arcomba nyomja, virágillata volt.
-Ó,Mattie!Annyira sajnálom,hogy így kell viszontlátnunk egymást.(ekkor már szembe néztem vele és láttam a kisírt,fáradt szomorú szemeit Liz édesanyjának)-szólt szomorúan.
-Igen, én is-ennyit tudtam kibökni.
Még is mit mondhattam volna? Hogy rettentően sajnálom, de végig hazudott nekem Ő is ahogy Liz tette? Kedveltem Corneliát, de ezt sosem fogom neki megbocsátani, tudta pontosan mit érzek Liz iránt.

A hely ismerős volt számomra régen Liz, rengeteget mesélt az otthonáról. Bár sosem volt alkalmam látni, de tudtam pontosan mi-hol van.Láttam az öreg fenyőfát ami az ablaka előtt állt,ahonnan a madarakat etette. Láttam a kis kerti padot,ahol elmondása szerint órákig olvasott. Belevesztem a gondolatokba, ekkor egy kislány elkezdte rángatni a nadrágom szárát.
Matt!Matt!Maaaattt!- kiabálta a piciny hercegnő.
Ó Szia Lilie! Örülök,hogy látlak, hogy van az én pici hercegnőm? A karomba kaptam a kis tüneményt.
Az arcocskáját a vállamba fúrta és csak annyit sutogott belé: Hiányzik Liz!
-Igen nekem is! El sem hiszed mennyire- válaszoltam erőtlenül.
Ráeszméltem,hogy Lilie előtt nem kéne mutatnom,hogy én is ugyanolyan gyenge vagyok. Ezért kézenfogtam és szomorúan megkérdeztem: Akkor indulunk?
Ő volt az egyetlen ember akiben sosem csalódtam. Mindig is egy jótevő tündérként gondoltam Liz hugára. Bár Lilie még csak 6éves volt, de elég sok ravaszság szorult belé. És mindig lefoglalta a szülőket ha mi csak kettesben akartunk lenni.  Tartoztam neki!
A lelkész úr szólótt, mély de mesterkélt gyászos hangján: Ezért amikor most megállunk ... testvérünk koporsója mellett, Istenhez fordulunk kegyelemért, nála keresünk vigasztalást, útmutatást, reménységet.
Az utolsó szó. A remény. Egész testemben remegtem. Épp leengedni készültek a koporsót, de én nem tudtam felfogni,hogy Liz több méteren feküdjön lent a fölbe örök nyugalomban. Ilyen távol még sosem éreztem magam tőle. Ez kiborított. Letettem Lilie-t a karomból.És rohantam.Szúró tekinteteket érzek a hátamban, magam előtt látom szüleim megbotránkozott arcát. De én csak futok, minél messzebre ettől. Képtelen vagyok felfogni,hogy Liz végérévényesen elment. Megyek , megyek csak legyek már távolabb innen, rohanok valahová ahol még eltudom hinni, hogy Ő még mindig él. Jó 20perce nem álltam meg, a bordáim közé beszorult levegő kíméletlenül fáj. Egy vasútállomáson találom magam. Leroskadok egy lépcsőre.A zihálásom csillapodik.Az eső úgy hull az arcomra. már nem tudom hogy sírok-e vagy csak az égi cseppek azok amik borítanak.